Esti merengés
2020 december 7. | Szerző: Máté Orsolya
Fáj, fáj a lábam, fáj a csípőm, a semmihez sincs kedvem. Igen, kell a névelő, A semmit sincs kedvem csinálni, mert a cselekvés hiányában túl sok a fókusz és olyankor marad igazán önmagával az ember. Ülök a fotelben, érzem, a testem fáradt, a gondolatok ide-oda cikáznak, mint a mérgezett egér és lassan, de biztosan mondatokká formálódnak, amit úgy érzek, talán érdemes lenne leírni. Aztán rájövök, hogy nekem a semmihez sem volt eddig kedvem, most meg írónak képzelem magam, így gyorsan körbenézek a szobában, még mindig a fotelben ülök, belátom a nappali minden szegletét, nézem, mit lehetne csinálni, mert a semmi, ami elindult bennem, pedig még ahhoz sem volt erőm, megijeszt, hátha fél óra múlva már nem lesz, köddé válik és ha megpróbálom leírni, csupán egy halom egymás mellé illesztett hülyeség lesz, aminek se füle, se farka, csak előtte épp Grecsót olvastam és beindított bennem valamit. Szóval visszatérek inkább valami biztoshoz, felkelek és rendet rakok, pedig addig is rend volt, de egyszer azt mondták nekem, a bikák renddimenziója teljesen más, nem csupán rend van, hanem mindennek megvan a helye és olyan szigorúnak éreztem azt a mondatot, hogy ellenkezni sem mertem és azóta is töretlenül ez a rendrakási ösztön munkálkodik bennem. Közben rájövök mennyi minden vár rám holnap, elindul újra egy hét, pedig még ezt a hetet sem éltem meg teljesen, olyan gyorsan elfutott a hétvégével együtt, hogy szinte kifolyott a kezemből és nem volt időm egy kis számadást, számítást végezni, mi volt jó, mit kellene másképp csinálni, egyáltalán kell-e valamit másképp csinálni, vagy így jó ez a kis élet, amiben mozgok, mert bizony szeretem és becsülöm minden szeletét, mégis kéne az erő arra, hogy kicsit mélyebben átforgassam magamban mindazt, amit tapasztalok és ekkor rájövök, hogy épp most csinálom, leírom egy tiszta lapra, egyedül, már a konyhában ülve. A családdal minden este hálát adunk a napért, megköszönjük a jó dolgokat, kérjük Isten segítségét, ha valamiben hiányt érzünk magunkban, ami méltó lezárása a napnak, de talán bennünk felnőttekben csak megnyom egy gombot, hogy mi az, amin érdemesebb lenne átrágni magunkat, keresni egy hozzá illő verset, vagy tényleg, írni róla pár sort, hátha másnap elolvasva, valamiféle megvilágosodást adna, vagy akár tovább rugdosna az úton, hogy mifelé kéne haladni, miben is kéne elmélyedni. Szóval a semmihez sincs kedvem helyzetekben leggyakrabban efféle össze-visszaságok jutnak eszembe, amik persze első megfogalmazásban nagyon tetszenek, de leírva már van, hogy többször törlök, mint előre haladnék, mert már nem ugyanaz, mint amit előtte szépen, ösztönösen kigondoltam magamban, hanem mintha csak egy halvány, ködös mása lenne és hiába próbálkozom, csak megközelíteni tudom azokat a félbehagyott, töredezett, mégis sokkal elevenebb és tetszetősebb mondatokat. A rendrakás tehát itt is működhet, ebben a szűk fél órában, elalvás előtt, ima után, pár oldalban leírhatom azt, ami megmaradt bennem, megmaradt belőlem a hétből, a hónapból, az évekből, de ennyire ne távolodjunk el, mert a végén rám hajnalodik és a kisfiam reggel ötórai ébredése zökkent majd ki ebből a világból és ránt vissza a valóságba, ami alvás hiányában csak olyan lesz, mint amikor a fagyi olvadni kezd és ragacsossá válik tőle a gyerekek keze, mert nem tudják elég gyorsan nyalni, hát az én szemem is ragadni fog és talán pár másodpercre elbóbiskolok, amikor a kislányomnak épp fontos kérdése lenne hozzám. Rendezni kell hát a napokat, az átélteket, mi az, amit fejtegetni kell, amiről elmélkedni kéne és két dolog jut az eszembe, ami még akár nyilvános is lehet.
Az egyik „dolog”:
Kissé nevetséges, de biztosan sokakban felmerül, hogy miért nem elég dicséret a „jó”. Miért várunk hozzá, mellé még valamit, miért kellene túlragozni, kidíszíteni epiteton ornans-szal, amikor a jó a maga egyszerűségében is lehet tökéletes és elegendő. Talán túl rövid maga a szó és a kimondása után túl sok a csend, mintha váratna magára valami, vagy inkább magunkban kéne keresni a megoldást, hogy nekünk ez miért nem elég, miért gondolunk mögé hátsószándékot, amikor a jóindulat benne van és jónak lenni jó, legyetek jók, ha tudtok. „Ha tudtok”, tehát vannak helyzetek, vannak életek, amikben jónak lenni nehéz és sokszor küzdeni kell érte, küzdeni kell valami ellen, hogy végül jó legyen, tisztán és csendben, jó. Legyen tehát elég a jó, mert az maga a teljesség is lehet.
Másik „dolog”:
Ma délelőtt, Újlipótváros egyik parkjában a kedvenc íróm, költőm, Grecsó Krisztián dedikálta legújabb könyvét, ami egy gyerekeknek, gyerekekről szóló verseskötet. Vasárnap délelőtti program lévén sikerült eljutnom, férjem addig itthon a gyerekekkel, így szabadon jöhettem, mehettem. A könyvet a dedikálás előtt terveztem megvenni egy útbaeső tékában, gondoltam, támogassuk a kisebb vállalkozásokat, nem a nagy könyvesboltok polcairól veszem le a sárga borítójú könyvecskét, hanem a talán szorultabb helyzetben lévőben hagyom ott a pénzemet. Szép idő volt, örültem, mert így biztosan megtartják az eseményt, talán annyira fázni sem fogok várakozás közben, de amikor odaértem a kiszemelt bolthoz, meglátom, hogy rács van a bejáraton: „Megváltozott nyitva tartás”, olvasom és érzem, ahogy szétárad bennem a kezdeti kétségbeesés, hogy most mi lesz, ennyi volt, mehetek haza, vagy forduljak vissza és menjek mégis a plázába, de talán akkor pont lekésem a Grecsót, akinek a szövegei mindennap a kezemben vannak és a könyveitől olyan nehezen szabadulok, hogy tartok az állapottól, ha már mindet elolvastam (bár akkor újraolvasom a Verát). Nézem továbbra is az ajtót, meglátok egy nyilat, felcsillan a remény, hogy lehet a szomszédos ajtó a bejárat, aztán rájövök, hogy csak a kötelező, egymás között megtartandó távolságot jelzi a járványhelyzetre való tekintettel. Aztán eszembe jut egy másik üzlet is, ami ott van az utcában, gyorsan meg is találom, a kirakatban biztosan van egy példány. Az utolsó előttit meg is veszem és nyugtázom magamban, hogy ennek így kellett lennie, mehetek a Szent István parkba és nem úszom meg, teljes valójában találkozhatok a nagy kedvenccel. Besétálok a főkapun, sehol nem látok üldögélő alakot, aztán megpillantok egy viszonylag elegánsan hosszú sort, az elején pedig egy padnál ülő alakot, aki maszkban, serényen ír. Beállok a sorba és csak ennyit mondok magamban, „ott van”. Nem tudom felfogni a helyzetet, túlmisztifikálom, Kosztolányi meg Szabó Magda jár a fejemben, hogy mintha hozzájuk jutnék egyre közelebb, felfoghatatlan, hogy egy irodalmi alak, akinek a sorai, a szövegei, a regényei ott sorakoznak a fejedben és a polcokon, húsvér valójában egy padon ücsörögve, egyszerű tollal a kezében dedikálja a legújabb a könyvét és ugyanúgy maszkot visel, mint mindenki más. Elpróbálom, hogy mit szeretnék neki mondani, megköszönöm a munkásságát, elmondom, épp mit olvasok és hasonlók, de amikor én vagyok a következő és rám nézve azt mondja, „szia”, csak leülök, dedikáltatok és semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy „köszönöm, kitartás és áldott karácsonyt”. Előttem még szelfiznek is vele, irigylem a lélekjelenlét a hölgynek, én nem merem bevállalni, mert biztosan akkor bénázok majd a legtöbbet és benyomok valami pizzává változó fejet, aztán csak elvörösödöm és leizzadok másodpercek alatt a télikabátban. „Szia-szia”, mintha régi barátok lennénk és vágtatok haza, közben igyekszem valahogy helyretenni magamban az élményt, a tapasztalatot, hogy Grecsó Krisztián az olvasóit ugyanolyan húsvér emberként, ugyanolyan szinten kezeli, mintha ő csupán egy mezei írócska lenne, nem pedig a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakja. A gondolatot emésztgetem magamban, elújságolom Anyósomnak, aki szintén irodalomkedvelő, mosolyogva elmondom a férjemnek is, aztán megy tovább a nap, ebéd a gyerekekkel, altatás, uzsonna, gyertyagyújtás, vacsora, fürdetés, ima, altatás, pár mondat a napról és pár oldal Grecsótól, aki elém teszi azt, amit ma éreztem, azzal a különbséggel, hogy én tisztában vagyok a kortárs fogalmával és azzal is, hogy a lehetőség adott a találkozásra, csak éppen ép ésszel olykor nem érthető fel: „ És különben is, ez az egész nem lehet. Én őt ismerem, olvasom, tudom kívülről a verseit, olyan nincs, hogy akit olvasok, az él, és idejön.”[1] De van és most már én is tudom…
[1] GRECSÓ Krisztián: Harminc év napsütés, Magvető Kiadó, 2017, 65.o.
Augusztus 31.
2019 november 4. | Szerző: Máté Orsolya
Esti altatás. A kislányom fölé hajolok, hogy megpusziljam puha arcát. Ő két pici kezébe fogja az én arcomat és így szól halkan: “szeretlek”. Teszi ezt oly nagy könnyedséggel, hogy sok felnőtt tanulhatna tőle, hiszen annyira irigylésre méltó ahogyan a gyerekek gátak nélkül fejezik ki az érzéseiket. “Én is szeretlek kislányom” – válaszoltam, bár lehet a “kislányom” helyett Bogyóként, Mókusként vagy éppen Gyöngyömként becéztem. Utána csak néztem, néztem zöldes-barna szemét, zsivány mosolyát és arcának vonalait mustráltam. Éreztem, hogy ez az A pillanat, amit most át kell teljesen élnem. Magamba kell szippantanom, amennyire csak bírom, ki kell zárnom minden mást, jelen kell lennem. Az arc, benne a tekintet, amivel akkor megajándékozott a gyermekem, örökre belém égett. Becsukván a szemem, magam elé idézem ezt az arcot, amiről sugárzik a megfoghatatlan tisztaság, amiből rám tekint egy csillogó szempár, és megajándékoz egy mosollyal, amitől az első percektől kezdve euforikus állapotba kerül az ember.
Az első perc, az első találkozás, ami megadatott kettőnknek, három éve, augusztus 31-én jött el. Hatalmas várakozás és vágyakozás előzte meg. Vajon milyen lesz Ő? A legelső pillantás, amit rá vethettem, rövid volt, hiszen elsuhantak Vele mellettem, majd kisvártatva visszahozták pólyában és apró, meleg arcocskáját az enyémhez tették. Az igazi közös utazásunk ekkor kezdődött. Három éve történt mindez, bár olyan, mintha csak tegnap lett volna. A mi hármunk világa létrejött és állandó alakulásban van. A napjainkat bekeretezi a kacagás, a rácsodálkozás, az egymástól való tanulás, de mindehhez sok nehézség, aggodalom és próbatétel is párosul. Eljutottunk a gügyögéstől a mondatalkotásig, melyekből olykor hiányzik az alany, vagy éppen az állítmány, mégis szinte minden nap rácsodálkozom erre az apró zsenire, aki ilyen rövid idő alatt elsajátította a világ egyik legnehezebb nyelvét. A szemem láttára válik újszülöttből ovis nagylánnyá és ejt ámulatba napjában többször az érzékenységével, a testvére iránti szeretetével, a roppant friss memóriájával és olykor hurrikánszerű akaraterejével. Nem olyan rég még teljes egészében tőlem függött, ma viszont egyedül veszi fel a kedvenc ütött-kopott tornacipőjét, majd határozottan kijelenti, melyik kabátban kéri, vagy éppen rám szól, hogy “Anya, ez butaság”. A közös étkezések alatt már nem csupán az ételtől, hanem az elmesélt élményektől is “jóllakunk” és egyre gyakrabban nézünk össze Apával, felvont szemöldökkel, meghökkent arckifejezéssel mondva egymásnak: “hiszen tegnap született…”.
Eltelt három év, mely idő alatt betelt három fényképalbum, több doboznyi kinőtt ruha – melyektől már a várakozás ideje alatt elolvadt az ember -, átalakult a lakás, de elsősorban Mi. A férfi, aki életem párja lett, Édesapává vált és valóban méltó társam lett jóban és rosszban. Én pedig Édesanya lettem és igyekszem a napi rutin és fáradalmak mellett igazán megbecsülni és a legteljesebben értékelni, ha a gyermekeim Anyának szólítanak. Szülővé válásunk érzékenyebbé tett minket olykor a világ legapróbb mozzanatai felé, hiszen az ő szemükkel újból rácsodálkozhattunk az élet legelemibb részleteire is. Egyre gyakrabban kerülök szentimentális hangulatba, melynek jól látható, ám kevésbé érthető jeleit a férjem halvány mosollyal nyugtázza. Ennek megértéséhez a minap lejátszódott kis jelenet szolgálhat segítségül: a legkisebb családtag már alszik, így hármasban vacsorázunk. Rozi két falat közt így szól hozzánk: “Ha nagyok leszünk, Mátéval majd barátok leszünk, rendben?” A férjem már lesben áll. Látja, hogy áhítattal nézem a kislányunkat és készülőben a válasz. Hirtelen több tucat kép pereg le bennem, melyből az egyik jelenetet megpróbálom szavakra, egy mondatra átültetni, de az érzést, ami szinte behorpasztotta a mellkasomat és gombócot formált a torkomban, a nyelv képtelen kifejezni. A jelenet, mely a másodperc töredéke alatt állt össze, mégis részletekbe menően gazdag és így játszódik le a képzeletemben: “A hatalmas ablakokon beszűrődik az őszi napsugár, melytől a templom oly barátságossá és meghitté válik. A padokra is ráesik a fény, melynek csillogása melegséget áraszt felénk. Az első padból kilép egy jól öltözött, mosolygós fiú, aki odalép a földkerekség legszebb menyasszonyához, akinek szépsége és tisztasága betölti a teret és ámulatba ejti az egész násznépet. Átölelik egymást. A két testvér, a két barát.” Ezt próbálom egy mondatba tömöríteni, de csupán egy szerencsétlen makogás sül ki belőle és már potyognak is a könnyeim. Minden nap elénk sodor az élet hasonló pillanatokat, melyeket érdemes észrevenni és kiemelni az állandóságból. A legnagyobb tanító erre valóban a gyermek. Rozi lett a mi kis tanítómesterünk! Isten éltesse!
Anyai óvás
2019 augusztus 28. | Szerző: Máté Orsolya
Augusztus közepe, Nagyboldogasszony ünnepe van éppen, amikor arra gondol, milyen jól érzi magát kint a városban a barátaival. Ragyogóan süt a nap, a kedvenc virágmintás farmerja van rajta, amiben igazán csinosnak mondható. Vásári mulatság van, esti szórakozási lehetőségekkel megtűzdelve, melyek nagyon csábítóak egy tinédzser számára. A lány szinte haza sem akar menni, csak sodródni akar a többiekkel, belesimulni a társaságba és élvezni a nyüzsgést, a vidámságot és a cél nélküli bolyongást. A lényeg, hogy Kint legyen, bár tudta, hogy hamarosan haza kell mennie. A szülei engedélyezték a kintlétet, de kérték, hogy ez legfeljebb este tíz óráig tartson. Az idő gyorsan eltelt és a lány tudta, hogy lassan indulnia kell, hiszen ígéretet tett és eddig mindig be is tartotta azt. A többiek viszont maradtak, így annak ellenére, hogy az eszével tudta mit kell tennie, mégsem a biciklije felé, hanem a Diszkó felé vette az irányt. Befizette a belépő díjat és bement. Hangos zene, füst, izgalmas forgatag, ismerős arcok és a fiú, aki tetszett neki. Meglepően látta a bódult arcokat és leginkább testeket, melyek nagy része a zenét átélve, annak ritmusára mozgott. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyre “betévedt”, izgatott volt, mégsem tudta magáévá tenni az atmoszféra egyetlen mozaikját sem. Feszült volt, mert tudta, hogy megszegte a szavát és a kis idő elteltével a lelkiismerete a kijárat felé terelte. Felült a biciklijére és ahogyan csak bírta, minden erejét összeszedve tekerte a pedált, hogy az éjszaka sötétjében hazaérjen. Az egyik leghosszabb utca végéhez ért éppen, amikor elkezdett remegni a lába és a szégyen, amit már indulás előtt érzett, teljesen elhatalmasodott rajta. Az édesanyját pillantotta meg nem messze, aki szintén biciklivel és meggyötört arccal közeledett felé. Megálltak mindketten, amikor elérték a másikat, de a lány lehorgasztott fejjel, némán állt és percekig nem mert édesanyja szemébe nézni. Az anya ekkor remegő hangon megszólalt, megtörte a csendet, amiben még egy a távolban ücsörgő bagoly huhogása is közelinek hallatszott. “Menjünk haza”- mondta az Anya és felülve a biciklire, elindultak. Elöl ment ő, hátul pedig a lány, akinek lábain, de leginkább a szívén ólomnehezékek ültek. Egy bolthoz értek, ahol az anya megállt és szó nélkül bement. A lány kint várta és csak bámult maga elé, nem tudta mit mondhatna. Az anya kijött, kezében egy csokival. “Muszáj volt vennem egyet, hogy kicsit abba maradjon a remegés és megnyugodhassak”- válaszolt a lánya fel nem tett kérdésére. A hallgatásba és mindenekelőtt a szégyenbe burkolózott lány csak otthon mert édesanyja szemébe nézni, amikor becsukva maguk mögött az ajtót, szemben álltak egymással. “Bocsánat”- zokogta a lány. Az anya átölelte, megsimította a fejét és a feszültség, mely mindkettejüket szorította, tovasuhant a fekete, ismeretlen éjszakába.
A lány azóta egy kislány és egy kisfiú édesanyja. Azon az éjszakán, amikor is megszegte a szavát, csupán töredékét értette meg az anyában lejátszódó érzelmeknek. Gyermekei születésével és a féltéssel, melyet feléjük táplál, már teljes egészében érti és egyúttal érzi is, hogy akkor, 15 évvel ezelőtt mit okozott annak, aki a legjobban szereti a világon, akinek a mindenséget ő és az öccse jelenti…
A lány én vagyok.
Beköszöntő
2019 január 8. | Szerző: Máté Orsolya
Ma zuhanyzás közben azon gondolkodtam, hogy pár éve írtam néhány bejegyzést egy elfeledett blogra. Megkerestem, beleolvastam és kedvet kaptam a “folytatáshoz”. Öt év telt el a legutóbbi írásom óta, mely egy Szabó Magdáról szóló estet mutatott be. Azóta sikeresen leadtam és megvédtem az említett doktori disszertációmat, melyben az író egyes regényeinek értelmezésével foglalkoztam. Mindenekelőtt viszont férjhez mentem és anya lettem, kislányunk, Róza születésével. Érkezésével csodálatos és egyben nehézségekkel teli időszak kezdődött el számomra (számunkra), melyben sok mindent megtudhattam magamról és egyúttal változhattam, formálódhattam. Kiegyensúlyozott anyának érzem magam, aki bár igyekszik tudatosan megélni a mindennapokat, mégis félelmekkel küzd az utóbbi pár hétben. Természetesen korábban is felvetődtek ezen félelmek, most viszont egyre közelebb és közelebb jutunk e félelem “tárgyához”, hiszen várhatóan június elején érkezik második gyermekünk, Rozi testvére. A mondat utolsó szavai nem csupán felesleges többletnek számítanak, hanem a félelmem/félelmeim megnevezései is. Bizonyára sokan kapásból értetlenkednek majd az aggályaimon, hogy túlzásba viszem, “paramami” vagyok, túlgondolom és talán van is bennük igazság, de ismeretlen élethelyzet előtt állva, úgy érzem, megengedhetem magamnak. Kérdések tömkelege tolong bennem napról napra, melyekre sokszor megtalálom a választ és legtöbbször le tudom állítani az agyalást, mégis visszatérnek a kérdőjelek: milyen lesz a szülés? mi lesz Rozival, hogyan éli meg azokat a napokat? hogyan fogom bírni két gyerekkel? hogyan fogom őket elaltatni? milyen hatással lesz Rozira a testvér érkezése? mikor fogok főzni, takarítani, mosni, zuhanyozni, olvasni? hogyan fogjuk trauma nélkül elkezdeni az ovit? stb. A stb. természetesen nem kicsinyli le a további esetleges kérdéseket, de még rengeteg van belőlük, melyekre vannak praktikus és kevésbé praktikus, megfogható válaszok. Az elkövetkezendő időszak írásaiban szeretnék a várandóságról, Roziról és a tapasztalataimról, szakmai véleményekről elmélkedni, mely gondolatokra szeretettel várom a tapasztaltabbak tanácsait, megéléseit és egyúttal bízom benne, hogy ezek a szösszenetek némileg élményt is jelentenek majd az olvasónak (számomra biztosan az lesz!)
Beszélgetés Szabó Magdáról, a PIM-ben
2013 december 7. | Szerző: Máté Orsolya
2013. december 5-én, este 6 órától, beszélgetést tartottak Szabó Magdáról, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Rövid, de tartalmas könyvtárazás és forralt borozás után, én is beültem a múzeum dísztermébe, izgatottsággal a szívemben. Aki ismer, tudja miért.
Az estét Havas Judit, előadóművész nyitotta meg, az Ókút című regényből idézve. A moderátor, Barna Imre, kritikus, beszélgetőtársai pedig Károlyi Csaba, irodalomkritikus, szerkesztő, illetve Szabó T. Anna, költő, műfordító voltak. Jelen volt Gergely Ágnes, költő, illetve a Szabó Magda életéből jól ismert, Géza is.
A diskurzust elindító kérdés, felvetés nem újszerű, mégis aktuális. Szabó Magda életművének, munkásságának kritikai recepciója ugyanis hiányosnak mondható, ellentétben népszerűségével. Sokan bestseller-írónak bélyegzik, sőt a celeb szó is elhangzott az est folyamán. Természetesen, a ma oly divatos kifejezést ne ”hagyományos” értelmében vegyük. Sokkal inkább mítoszteremtésről beszélhetnénk, melyet ő maga, tudatosan épített ki személye köré. Havasi Judit, a celeb szó helyett a karizmatikus egyéniség fogalompárt használta, hiszen magával ragadó jelenség volt. Károlyi Csaba kettős személyiségére is utalt, alátámasztva egy anekdotával. Géza, aki mögöttem ült, felháborodva súgta a mellette ülőnek, hogy nem kettős személyiségről van szó, csupán Sz.M. külön tudta választani a hivatását és magánéletét. Az anekdota ugyanis arról szólt, hogy Károlyi egy alkalommal az író(nő) lakásában vendégeskedett, interjút készítve, ahol borzasztó rendetlenség volt. Ezt követően látott egy beszélgetést a TV-ben, ami szintén Sz.M. lakásában lett felvéve, viszont ez a lakás csillogott, gyönyörű antik bútorokkal volt berendezve. Károlyit tehát a ”’munkahelyén fogadta.” Szabó T. Anna verseit dícsérte, hiszen úgy gondolja, érdemes azokat is olvasni, prózái mellett. Nemes Nagy Ágnessel egyetemben ugyanis Sz. M. is lírával kezdte pályafutását, melyek az Újhold című folyóiratban jelentek meg, mindkét költő esetében. Fontos mozzanathoz értünk, hiszen a folyóiratról elnevezett mozgalom tagjainak felsorolásánál- Nemes Nagy, Lator László, Pilinszky János, Rába György-gyakran Szabó Magda neve kimarad. Hogy miért, arra nem találtunk választ. Feltehetőleg túlzott népszerűsége miatt, ami, ahogy az elején említettük, a bestseller kategóriába sorolta és így többek között kanonizálása nehézkessé vált. Összességében viszont elvitathatatlan és örök érvényű az a zsenialitás, amellyel regényei témáihoz nyúlt és az olvasó elé tárta. (Disszertációm célja egyébként, hogy az életműben szereplő, említett feszültségeket feloldjam és prózai munkásságának, az irodalomtudományos vizsgálódásokkal méltó helyet szerezzek.)
A kellemes hangulatban eltöltött egy órát, Havas Judit zárta, ekkor már a Kívül a körönből citálva.
Erős(s) lesz!
2013 július 6. | Szerző: Máté Orsolya
Már a megjelenéstől terveztem, hogy elolvasom. Kiváncsi voltam a hegymászásra, a hegymászó életére és arra, hogy miért és hogyan csinálják. De ez a kiváncsiság lappangott csupán bennem, egészen addig, amíg megérkezett a hír, eltűntek. Az eltűnés pedig örök érvényű ténnyé változott, meghaltak. Mivel ezt a tényt olyan nagy vihar kezdte körülvenni- mi történt pontosan, hogyan történhetett, ki volt a hibás, felelőtlenség és önzés vádja-, úgy döntöttem mindenképp nekivágok a könyvnek. Tisztán szerettem volna látni, mert valljuk be, otthon a számítógép, TV előtt ülve, soha hegyet nem mászva, nehéz véleményt alkotni. Természetesen előtte is teljesen másképp gondolkodtam erről, mint a körülöttem lévők 90%-a. Már az előző bejegyzéseimben is említést tettem arról, hogy milyen idegesítő a laikusok ítélkezése. Valóban le lehet egyszerűsíteni a történteket arra a tényre, hogy maradt egy özvegy, két félárva gyermek és gyászoló szülők. Viszont úgy érzem ez ennél sokkal bonyolultabb. A könyv egyértelműen bizonyosság számomra.
Életem során csupán egyszer volt részem egy nagyobb domb! megmászásában- bár inkább nevezhetném sikolytúrának, féltem-, de annak ellenére, hogy mind felfelé, mind a csúcson és mind lefelé menetben több százszor elhangzott az Istenem, segíts felkiáltás, volt élvezhető rész is. Bár a lábaim remegtek és lestem vajon mikor jön értünk a helikopter, hogy levigyen minket, körülnézve kicsit megnyugodtam (hangsúlyozandó, hogy nem lefelé nézve!). Volt bennem egy fura érzés, amit úgy fogalmaznék meg, hogy végre felértem, a látvány pedig csodálatos és egyben ijesztő volt…De megérte!
A könyv sorra veszi az összes expedíciót, az ötlet és a hegy kiválasztásától kezdve a beteljesülésen keresztül, annak utóéletéig. Mindent leír, amit tudnunk kell az alpinizmusról. Az előnyökről, hátrányokról egyaránt. Kicsit közelebb kerülhetünk, ahhoz az életérzéshez, amit képviselnek, ámbár ehhez kellő nyitottság és befogadás szükséges részünkről. Az olvasás során sokszor felmerült bennem is a kérdés, hogy ennyi veszély mellett biztos megéri? Igen. Megéri. Nekem vagy Neked úgy tűnhet, hogy nem, de Mi nem erre születtünk (vagy nem tudunk róla). Ők viszont megtalálták önmagukat a hegymászásban. Értelmetlennek vélhetjük, de melyik sportág nem az? Erőss Zsolt erre a foci példáját hozza: mi értelme van 90 percen keresztül egy labdát kergetni? A rajongók és szakemberek válasza bizonyára az lenne, hogy ez nem csupán a labda kergetéséről szól, hanem a technikáról, szabályokról, gól szerzéséről stb. Igaz, de ugyanez érvényes a mászásra is, csak sokkal veszélyesebb körülmények között. Ám e körülmények sem riasztó tényezők, sőt! A könyv erre is utal: A komor élmények nem ingatták meg Zsoltot. Aki évek óta mászik nyolcezreseket, rég tudatosította, hogy milyen közel van a halál az élethez. Ez a fajta végletesség nem csak velejárója a magashegyi alpinizmusnak, de talán az egyik vonzereje is.
Mindenkinek az életében- remélhetőleg- vannak olyan dolgok, amikért rajong és amit szeret csinálni. Amiben úgy érzi, hogy jó és elégedettséggel tölti el. Ezek a dolgok nagyon széles spektrumon mozoghatnak, hiszen rajonghatunk az alkoholért, a drogokért is, amit már függőségnek nevezünk és romboló hatásúak mind önmagunkra, mind a környezetünkre nézve. Amikor a két hegymászó eltűnt, többek az önző jelzőt akasztották rájuk. Főleg Erőss Zsoltra, a családja miatt. Emberek, mérlegeljünk! Önző azért, mert nem hagyott fel azzal, ami egészen addig kitöltötte az életét és jónak érezte magát benne? Önző azért, mert nem mondott le arról, amivel önmagát azonosíthatta? A hegymászás veszélyekkel és sérülésekkel járhat, halálos kimenetelű lehet. De nincsenek olyan mellékhatásai, mint például az alkoholizmusnak, vagy a drogoknak. Fura lehet, hogy ezeket a dolgokat említem, de függőségnek tartom a hegymászást is, viszont más aspektusból. Míg az alkohol, ill. drogok az élet minden szegmensében szörnyű, épp ésszel fel nem fogható következményeket von maga után, addig a hegymászásnál erről szó sincs. Számukra maga a mászás mozzanata és a csúcsra érés vált ki egy olyan transzcendens érzést, amit mások egy fehér csík felszippantásával, fotelben ülve, bódultan érnek el. Konklúzió: az élet minősége számít.
Önzőség? Nem hinném. Feldmár András is így fogalmaz a témában: A valódi önzőség az, ha nem akarom vállalni a felelősséget a saját vágyaimért. Titokban tartom őket, és elbújok a mögött, hogy csak egy vágyam van: az, hogy a te vágyadat teljesítsem. Gondolkodjuk el ezen egy kicsit…(vagy nagyon!)
Visszatérve a könyvre. Az egyik legfontosabb mondanivalója számomra az volt, hogy halandók vagyunk. A hegymászók ezzel teljes mértékben tisztában vannak és ezért irigylésre méltók. Miért? Mert úgy érzem a ma embere úgy él, mintha halhatatlan lenne. Nem vagyunk azok. Egyszer meghalunk, meghalnak a szüleink is. Hozzátartozik az élethez. Félünk tőle, mert nem tudunk róla semmit, ismeretlen. A hegymászók viszont véleményem szerint- és most lehet velem vitatkozni- nem félnek. Ha félnének, akkor el sem indulnának. Aki viszont elindul, annak ellenére, hogy tanulmányozzák a mászás előtt a hegyet, mégis az ismeretlenbe mennek. A legtöbb ember viszont fél az ismeretlentől, mert kényelmes. De vajon erről szól az életünk? Kényelmesen, izgalom, kihívások nélkül leélni az éveinket? Erőss Zsolt élete nem erről szólt és ezért példaértékű számunkra. Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné. Szabadok vagyunk (a mi kultúránkra gondolok). Tartsuk tiszteletben a másik ember szuverenitását. Nézzünk fel ilyen emberekre, ahogy Erőss Zsolt is felnézett a lábánál magasodó hegyóriásokra.
Szabadon a zenéről.
2013 március 27. | Szerző: Máté Orsolya
Esszenciális. Motivál. Elvarázsol. Könnyeket fakaszt. Kiakaszt. Nosztalgiázunk általa. Táncolunk, sportolunk, főzünk, vásárolunk, vezetünk, pihenünk rá vagy hallgatásakor. Gondolatot, érzést, világnézetet, felháborodást közvetít. A költészettel cimborál. Tömegeket mozgat meg. Jelen van, ha szomorúak, ha vidámak, ha magányosak, ha társaságban, ha kettesben vagyunk. Tiszteletét teszi minden eseményen, ami az életünkben előfordulhat: esküvőn, temetésen, szalagavatón, diplomaosztón, születésnapon, lakásavatón, disznótoron, randevún. Összehozza az embereket, de ugyanakkor vitára is sarkallhat. Befészkeli magát az agyadba, mint a fecske, aki tavasszal az ereszed alá költözik. Néha még akkor is ott marad, ha nem szívleled és azon kapod magad, hogy nem a rádió, hanem Te “játszod”. Pénzt költünk rá, pénzt kereshetünk vele. Az önmegvalósítás eszköze. Minden(ben) benne van.
A zene kell. Nehéz elképzelni az életünket, a világot nélküle. Kopár lenne. Túl sokat hallanánk a saját és mások gondolatait. De szerencsére itt van nekünk ez a csodás jelenség. Magától értetődőnek vesszük létezését. Úgy kezeljük, mintha egy mindannapos dolog lenne életünk folyásában. Sokszor nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, csak hallgatjuk, dúdoljuk. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor egy-egy dal szinte mágikus, varázslatos hatással van ránk. A különös érzés, ami Téged is arra késztet, hogy valamilyen formában részese légy a káprázatnak. Táncolj, énekeld vagy könnyekkel áztasd az arcodat…
A legtöbb ősi kultúrában a vallás szolgálatában állt, másoknál ünnepélyeken, mulatságokon szólalt meg. A 21. században sincs másképp, csupán kiegészülve azzal, hogy az egyén számára elengedhetetlen adalék. Meghatároz. A zene által formálódunk, majd formálódik a zenei izlésünk az egyéniségünk által. Olyan mély hatással lehet ránk, hogy akár egy világot fordíthat meg bensőnkben. Ráadásul, külsőnkre is rányomhatja bélyegét- jó értelemben- zenei “hovatartozásunk”.
Beszélhetünk nemzetek zenéjéről. Társadalmi rétegek zenéjéről. Történelmi fordulópontok zenéjéről. A kimondottak tartalmának zenéjéről, hiszen sokszor az zene füleinknek. Filmek zenéjéről. A zenÉsz és a nem zenész zenéjéről. A szintén zenészről.
A zene szabad. Egyetemes. Transzcendens.
A Dal és Ami utána jön
2013 március 3. | Szerző: Máté Orsolya
Lázasan nézték/néztük az Eurovíziós dalfesztivál fordulóit, a családban megbeszéltük ki a kedvenc, kinek örülnénk a következő körben és még a zuhany alatt is dúdoltuk (néha még a Kedvesem is) egyik-másik dalt. Tegnap megszületett a döntés és meglepődve, bár kellemes érzésekkel olvastam, hogy ByeAlex lett a befutó. Újból és újból elkövetem azt a primitív hibát, hogy legörgetek a megjegyzésekhez youtube-on, illetve facebook-on. Voltak időszakok, amikor én is beszálltam a méltatlan párbeszédbe és próbáltam a mérleg nyelvét a pozitív és értelmes oldalra billenteni. Ma már teljes mértékben ura vagyok önmagamnak és csupán következtetéseket igyekszek levonni a hozzászólásokból (nagyrészt trollkodásból), melyek évről-évre szánalmasabbak.
A végtelennel ujjat húzva és sosem rettegve a Kedvesem című dal is egyike volt az esélyeseknek a döntők során. Végül Ő vitte el a pálmát, vagy inkább egyesek szerint a zenei Arany Málna díjat. Személy szerint a kedvenceim közé tartozott/tartozik. Letisztultnak, végtelenül egyszerűnek (jó értelemben) és fülbemászónak tartom. Tény, hogy ének szempontjából voltak sokkal kiemelkedőbb előadók is, de a közönség mégis úgy döntött (vannak, akik előre eltervezettnek vélnek ehhez hasonló műsorokat az eredmény tekintetében), hogy ByeAlex próbáljon szerencsét és képviselje az országot. Az Internetnek köszönhetően pedig boldog-boldogtalan elmondhatja a véleményét, amivel igazából nincs baj, hiszen demokráciában élünk. Baj csupán a minőségükkel és a színükkel van. A minőség elszomorító, dilettáns, a szín pedig gyönyörű sárga, akár egy citromé, csak éppenséggel a gyümölcs belseje nyálkás, gennyes. Természetesen vannak lelkes és kedves írások is, de nagyrészt- sajnos- felháborodott, mérges “majdénmegmondomatutit” és ahogy az előbb említettem sárga kommentekkel szembesülünk. Szó nélkül elmennék a dolog mellett, hiszen mondhatnánk, hogy ezek az emberek unatkoznak és otthon a közösségi oldalakon és fórumokon élik ki odamondogatós énjüket, boldogtalanok, magányosak és sorolhatnánk. Bennem viszont régóta él egy olyan feloldhatatlan kérdés, hogyan és milyen formában alkossunk véleményt bármiről, valamiről. Gyakran előfordult, hogy ismerősök, barátok szájából hallottam, hogy ” Ez egy sz*r”. Emberek…miért ne lehetne azt mondani, h “Nekem nem tetszik”? Példa: egyetemen, szünetben, filmekről társalogva szóba kerül a Gyűrűk ura. Imádom, láttam rengetegszer, minden tekintetben a csúcsok csúcsa. Mielőtt elmondhattam volna ezeket, csoporttársam szájából elhangzott a bűvös szó: sz*r. Ledöbbentem, nyeltem egyet és visszafogtam magam. Félreértés ne essék! Nem ítélem el azokat, akik mást, máshogyan szeretnek. De! Számomra a véleményalkotás nem lehet ennyire egysíkú, hogy kijelentem egy dalról, egy műről, egy akármiről, hogy kaki. Többek között azért nem, mert megsérthetjük vele a másikat, illetve több nézőpontból vizsgálódhatnánk, meghallgathatnánk a másik látásmódját, mielőtt egyértelműen kijelentünk valamit. Mily diplomatikus válasz lehetne a Nem az én világom, igaz? Konklúzióként, nyitva hagyhatnánk az ablakot, hogy a másik érvelése, meglátásai által többé váljunk, vagy akár vitára sarkalljon minket, ezáltal is pallérozva kicsit a sokszor ellustult, fáradt agyunkat.
A sárga kommentek. Irigység. Úgy vélem, sok felhasználó ebből az indíttatásból válik szánalmassá és teszi közzé az ország előtt, ráadásul névileg, hogy ő egy nagy érett citrom! Példa ByeAlex dalához, sőt személyiségéhez: “hát a dal sem egy ász, sőt rendbe szedhetné már valaki, mert amugy ugy nézki ilyen ábrázattal mint egy hajléktalan , stilustalan senki”, “csatlakozom az elöttem szólóhoz, iszonyat gagyi ez a dal, szégyelje magát!” és még másolhatnám a finomabbnál, finomabb ömlengéseket arról, hogy a dal és Alex ennyire és annyira gáz és különben is! A hölgy, aki a stílustalan szót használta, bizonyára nagyon egyedi, ezért talán illendő lenne felvennie a kapcsolatot Alex- szel és rendbe szedhetné! Miután Rozalinda embert farag előadónkból, a másik felhasználó segíthetne neki, hogy az iszonyat gagyi művészetén csiszolhasson, majd ezt követően megveregethetné a vállát, szégyenből pedig büszkeség válhatna. De persze nagy valószínűséggel egyikük sem lenne képes rá, bár soha nem tudhatjuk…Komolyra fordítva a szót! Tisztán látni, hogy Irigyek, Irigykednek, az Irigység ujjacskái gépelik be ezt a sok méltatlan és balga szöveget. Miért? Mert ha az ellenkezője lenne a megnyilvánulások motivációja, akkor a véleményalkotás mellett kifejezhetnénk az örömöt, a megbecsülést és az elismerést a siker előtt. Hiszen csak akkor zavar és piszkálja az orromat a másik sikere és boldogsága, ha én sikertelen és boldogtalan vagyok…
Miután kidühöngtem magam és megosztottam a csalódottságomat az emberiség bizonyos tulajdonságaival kapcsolatban, végszóként Márait idézném és megfogadván tanácsát, megtörlöm az arcomat és tisztán hagyom lábbelimet, ByeAlex nevében is:
Meglep, mert egy emberből kibuggyan az aljasság, mint a varangyból a méreg? De gondold csak meg, miféle ez az ember? Milyen torz, milyen erőtlen, mennyire csak gyűlölet és irigység az ereje? Töröld le a váladékot, mely arcodra fröccsent, ne taposd el a varangyot, mert cipőd bepiszkolod vérrel és gennyel.
Buggyantott tojás.
2013 január 24. | Szerző: Máté Orsolya
Rántotta, omlett, tükörtojás, főtt tojás és buggyantott tojás. Bizonyára mindenki próbálta már valamelyiket. A tojás elkészítése nem nagy ördöngősség, viszont némelyik fajtája gyakorlást igényel. Tegnap, életemben először buggyantott tojást csináltam. A receptek alapján forrásban lévő ecetes vízbe lassan belecsurgattam a tojást és 3-4 percig főztem.
Életünk során kisebb és nagyobb akadályokkal, problémákkal, veszteségekkel találjuk szembe magunkat. Legtöbbször váratlanul. Megoldást mindig találunk, találnunk kell. A nap felkel és lenyugszik, az éjszaka elsuhan az álmaink felett. Egy újabb napra ébredünk, újabb akadályokkal, újabb problémákkal, újabb veszteségekkel. Át kell küzdenünk magunkat a következő napra, a következő hónapra, a következő évre. A problémák, amelyek megoldatlanul élnek tovább testünkben, elménkben, lelkünkben, forrongó katlanná, forrásban lévő vízáradattá változtat. A negatív gondolatok felemésztenek minket, pedig a másodpercek, percek, órák szinte gepárdként futnak el mellettünk úgy, hogy azt észre sem vesszük. Ezeket a pillanatokat megélhetjük savanyú, ecetes arckifejezéssel is, azon rágódva, mi volt, amikor még az a bizonyos gepárd épp mellettünk volt, de már nincs. A gepárdot már nem látjuk soha többé, a pillanat, amikor épp elsuhant melletünk, már nincs többé. Bizonyos értelemben meghalt, másrészt itt él az emlékezetünkben, a Múlt dobozában. A doboz, ami az Életünket tartalmazza. Mindent. Rosszat. Jót. Kedveset. Szépet. Tanulhatunk belőle, ha okosak vagyunk. Sokan viszont ennek a doboznak teljesen a hatalmába kerülnek és nem bírnak szabadulni tőle, állandóan turkálnak benne és a Szép, Jó mellett túl sokat foglalkoznak a Rossz, Fájdalmas fiókokkal. Nem tanulás céljából. A szenvedés céljából. Rágódunk azon, ami megváltoztathatatlan. Ennek eredményeképpen úgy telnek napjaink, mint a buggyantott tojásom félresikerült változata: a tojásfehérje szétszakadt, molyrágta függönyként lebegett a víz felszínén, cafatokban. Az eredmény ehető volt, de korántsem nevezném ínyencnek.
Második próbálkozásom már eredményesebbnek mondható. Egészben vehettem ki az edényből a tojást és annak sárgája úgy folyt szét a tányéromon, mint ahogy a napsugár bekúszik reggelente az ablakon és melegséggel árasztja el az éjszaka sötétjéből elszökött lakást. Ha nem a múltban élünk, hanem tankönyvként lapozgatjuk és a jelenünket pedig úgy alakítjuk, hogy az múlttá válása során rengeteg mesével, anekdotával, színes tréfával tarkul, olyanná válunk, mint a tökéletes buggyantott tojás. Egésszé, kinyílva melegséget árasztva.
Lábatörötten
2021 május 11. | Szerző: Máté Orsolya
Lábatörötten
A fájdalomra nem emlékszem, de a könnyed mozdulat, ahogyan apró lábamat a bicikli küllőjébe illesztem krisztálytisztán előttem van és kívülről látom is magunkat, amint a meleg napfényben, enyhén lobogó szőke hajjal, erre az elvetemült lépésre szánom magam. Az ülés biztosan kényelmetlen volt már, a magüzlet sem nyújthatott nagy felfedezéseket, mert akkor csináltam ezt a szeleburdiságot, amikor éppen elhagytuk. Legalábbis egy ilyen kép él bennem, de az is lehet, hogy az elmesélésekből raktam össze ezt az idillinek nem mondható körülményhalmazt. Mindenesetre, ha valóban így történt, Anyukámnak már nem kellett sokat tekernie, közel voltunk már a házunkhoz, bár az is lehet elestünk, erről se szó, se beszéd. A bokám eltörött, gipszbe rakták, de ennek részleteire már egyáltalán nem emlékszem. Egyetlen emlék él bennem, amikor már ez a gipsz a lábamon van, ami a legszebb emlékeim egyike gyerekkoromból.
A nap már éppen lemenőben volt, de még néhány fénysugár belopta magát a konyhába, ahol mindig a legnagyobb élet zajlott. Egy puha, barna virágos kanapé is volt itt, aminek ágyneműtartója pici korom óta kíváncsisággal töltött el, mert azt gondoltam, a legnagyobb kincsek ott rejtőzködnek. Akkor épp a radiátor előtt volt, de könnyen lehet ez is csak egy általam beillesztett elem, hiszen az emlékezés csalóka ösvényekre is elvezethet. De nem, biztosan így volt, máskülönben az ablakból ránk zuhanó sötétedés nyújtotta meghitt hangulat csak egy ábránd volna, amitől semmi áron nem válnék meg. A kanapé az ablak előtt, azon ül egy kislány, aki én vagyok. Mustrálom a lábam, ami még sajog, rajta hatalmas és otromba gipsz szörnyeteg, belőle csupán a lábujjak kandikálnak ki, azokat mozgatom. Rövidnadrágban vagyok, nyár van, milyen szerencse, könnyebb az öltözködés, de nehezebb a korlátozottság, amit a törés okoz. Fáradtan, kedveszegetten ülök a kanapén, ismerkedek az új helyzettel, amikor mellém ül Anyukám és átölel. Talán egy kicsit sírdogál is, nagyon sajnál és hibáztatja is magát, miért nem figyelt jobban, de figyelt ő, nem az ő hibája, észre sem vehette azt a furcsa mozdulatot. Odabújok hozzá, érzem a belőle áradó melegséget és egyből megnyugodok. Aztán mellém ül másik oldalról az Apukám is, ő is átölel és kettejük ölelésében már minden jó, csak lehunyom a szemem és megfogjuk egymás kezét. Ott ülünk hárman. Az arcomhoz bújnak, megpuszilnak mindketten, aztán a fejemre hajtják finoman a saját fejüket és behunyt szemmel percekig csak ülünk. A lábukat összekulcsolják, talán egymáshoz is érintik és amint magam elé képzelem ezt a képet, egy szívet látok, melynek körvonalát ők, a szüleim adják, benne pedig ott vagyok én, a gyermekük. Amikor felnőtt fejjel megjelenik előttem ez a jelenet, ámulatba ejtően megható harmónia árad szét bennem, érzem a tisztaságot, a szeretetet, ami körülvesz éppen akkor és legszívesebben visszarepülnék az időben, hogy ismét átélhessem és fogjam erősen mindkettejük kezét, erősen, ameddig csak bírom…
Oldal ajánlása emailben
X