Fáj, fáj a lábam, fáj a csípőm, a semmihez sincs kedvem. Igen, kell a névelő, A semmit sincs kedvem csinálni, mert a cselekvés hiányában túl sok a fókusz és olyankor marad igazán önmagával az ember. Ülök a fotelben, érzem, a testem fáradt, a gondolatok ide-oda cikáznak, mint a mérgezett egér és lassan, de biztosan mondatokká formálódnak, amit úgy érzek, talán érdemes lenne leírni. Aztán rájövök, hogy nekem a semmihez sem volt eddig kedvem, most meg írónak képzelem magam, így gyorsan körbenézek a szobában, még mindig a fotelben ülök, belátom a nappali minden szegletét, nézem, mit lehetne csinálni, mert a semmi, ami elindult bennem, pedig még ahhoz sem volt erőm, megijeszt, hátha fél óra múlva már nem lesz, köddé válik és ha megpróbálom leírni, csupán egy halom egymás mellé illesztett hülyeség lesz, aminek se füle, se farka, csak előtte épp Grecsót olvastam és beindított bennem valamit. Szóval visszatérek inkább valami biztoshoz, felkelek és rendet rakok, pedig addig is rend volt, de egyszer azt mondták nekem, a bikák renddimenziója teljesen más, nem csupán rend van, hanem mindennek megvan a helye és olyan szigorúnak éreztem azt a mondatot, hogy ellenkezni sem mertem és azóta is töretlenül ez a rendrakási ösztön munkálkodik bennem. Közben rájövök mennyi minden vár rám holnap, elindul újra egy hét, pedig még ezt a hetet sem éltem meg teljesen, olyan gyorsan elfutott a hétvégével együtt, hogy szinte kifolyott a kezemből és nem volt időm egy kis számadást, számítást végezni, mi volt jó, mit kellene másképp csinálni, egyáltalán kell-e valamit másképp csinálni, vagy így jó ez a kis élet, amiben mozgok, mert bizony szeretem és becsülöm minden szeletét, mégis kéne az erő arra, hogy kicsit mélyebben átforgassam magamban mindazt, amit tapasztalok és ekkor rájövök, hogy épp most csinálom, leírom egy tiszta lapra, egyedül, már a konyhában ülve. A családdal minden este hálát adunk a napért, megköszönjük a jó dolgokat, kérjük Isten segítségét, ha valamiben hiányt érzünk magunkban, ami méltó lezárása a napnak, de talán bennünk felnőttekben csak megnyom egy gombot, hogy mi az, amin érdemesebb lenne átrágni magunkat, keresni egy hozzá illő verset, vagy tényleg, írni róla pár sort, hátha másnap elolvasva, valamiféle megvilágosodást adna, vagy akár tovább rugdosna az úton, hogy mifelé kéne haladni, miben is kéne elmélyedni. Szóval a semmihez sincs kedvem helyzetekben leggyakrabban efféle össze-visszaságok jutnak eszembe, amik persze első megfogalmazásban nagyon tetszenek, de leírva már van, hogy többször törlök, mint előre haladnék, mert már nem ugyanaz, mint amit előtte szépen, ösztönösen kigondoltam magamban, hanem mintha csak egy halvány, ködös mása lenne és hiába próbálkozom, csak megközelíteni tudom azokat a félbehagyott, töredezett, mégis sokkal elevenebb és tetszetősebb mondatokat. A rendrakás tehát itt is működhet, ebben a szűk fél órában, elalvás előtt, ima után, pár oldalban leírhatom azt, ami megmaradt bennem, megmaradt belőlem a hétből, a hónapból, az évekből, de ennyire ne távolodjunk el, mert a végén rám hajnalodik és a kisfiam reggel ötórai ébredése zökkent majd ki ebből a világból és ránt vissza a valóságba, ami alvás hiányában csak olyan lesz, mint amikor a fagyi olvadni kezd és ragacsossá válik tőle a gyerekek keze, mert nem tudják elég gyorsan nyalni, hát az én szemem is ragadni fog és talán pár másodpercre elbóbiskolok, amikor a kislányomnak épp fontos kérdése lenne hozzám. Rendezni kell hát a napokat, az átélteket, mi az, amit fejtegetni kell, amiről elmélkedni kéne és két dolog jut az eszembe, ami még akár nyilvános is lehet.
Az egyik „dolog”:
Kissé nevetséges, de biztosan sokakban felmerül, hogy miért nem elég dicséret a „jó”. Miért várunk hozzá, mellé még valamit, miért kellene túlragozni, kidíszíteni epiteton ornans-szal, amikor a jó a maga egyszerűségében is lehet tökéletes és elegendő. Talán túl rövid maga a szó és a kimondása után túl sok a csend, mintha váratna magára valami, vagy inkább magunkban kéne keresni a megoldást, hogy nekünk ez miért nem elég, miért gondolunk mögé hátsószándékot, amikor a jóindulat benne van és jónak lenni jó, legyetek jók, ha tudtok. „Ha tudtok”, tehát vannak helyzetek, vannak életek, amikben jónak lenni nehéz és sokszor küzdeni kell érte, küzdeni kell valami ellen, hogy végül jó legyen, tisztán és csendben, jó. Legyen tehát elég a jó, mert az maga a teljesség is lehet.
Másik „dolog”:
Ma délelőtt, Újlipótváros egyik parkjában a kedvenc íróm, költőm, Grecsó Krisztián dedikálta legújabb könyvét, ami egy gyerekeknek, gyerekekről szóló verseskötet. Vasárnap délelőtti program lévén sikerült eljutnom, férjem addig itthon a gyerekekkel, így szabadon jöhettem, mehettem. A könyvet a dedikálás előtt terveztem megvenni egy útbaeső tékában, gondoltam, támogassuk a kisebb vállalkozásokat, nem a nagy könyvesboltok polcairól veszem le a sárga borítójú könyvecskét, hanem a talán szorultabb helyzetben lévőben hagyom ott a pénzemet. Szép idő volt, örültem, mert így biztosan megtartják az eseményt, talán annyira fázni sem fogok várakozás közben, de amikor odaértem a kiszemelt bolthoz, meglátom, hogy rács van a bejáraton: „Megváltozott nyitva tartás”, olvasom és érzem, ahogy szétárad bennem a kezdeti kétségbeesés, hogy most mi lesz, ennyi volt, mehetek haza, vagy forduljak vissza és menjek mégis a plázába, de talán akkor pont lekésem a Grecsót, akinek a szövegei mindennap a kezemben vannak és a könyveitől olyan nehezen szabadulok, hogy tartok az állapottól, ha már mindet elolvastam (bár akkor újraolvasom a Verát). Nézem továbbra is az ajtót, meglátok egy nyilat, felcsillan a remény, hogy lehet a szomszédos ajtó a bejárat, aztán rájövök, hogy csak a kötelező, egymás között megtartandó távolságot jelzi a járványhelyzetre való tekintettel. Aztán eszembe jut egy másik üzlet is, ami ott van az utcában, gyorsan meg is találom, a kirakatban biztosan van egy példány. Az utolsó előttit meg is veszem és nyugtázom magamban, hogy ennek így kellett lennie, mehetek a Szent István parkba és nem úszom meg, teljes valójában találkozhatok a nagy kedvenccel. Besétálok a főkapun, sehol nem látok üldögélő alakot, aztán megpillantok egy viszonylag elegánsan hosszú sort, az elején pedig egy padnál ülő alakot, aki maszkban, serényen ír. Beállok a sorba és csak ennyit mondok magamban, „ott van”. Nem tudom felfogni a helyzetet, túlmisztifikálom, Kosztolányi meg Szabó Magda jár a fejemben, hogy mintha hozzájuk jutnék egyre közelebb, felfoghatatlan, hogy egy irodalmi alak, akinek a sorai, a szövegei, a regényei ott sorakoznak a fejedben és a polcokon, húsvér valójában egy padon ücsörögve, egyszerű tollal a kezében dedikálja a legújabb a könyvét és ugyanúgy maszkot visel, mint mindenki más. Elpróbálom, hogy mit szeretnék neki mondani, megköszönöm a munkásságát, elmondom, épp mit olvasok és hasonlók, de amikor én vagyok a következő és rám nézve azt mondja, „szia”, csak leülök, dedikáltatok és semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy „köszönöm, kitartás és áldott karácsonyt”. Előttem még szelfiznek is vele, irigylem a lélekjelenlét a hölgynek, én nem merem bevállalni, mert biztosan akkor bénázok majd a legtöbbet és benyomok valami pizzává változó fejet, aztán csak elvörösödöm és leizzadok másodpercek alatt a télikabátban. „Szia-szia”, mintha régi barátok lennénk és vágtatok haza, közben igyekszem valahogy helyretenni magamban az élményt, a tapasztalatot, hogy Grecsó Krisztián az olvasóit ugyanolyan húsvér emberként, ugyanolyan szinten kezeli, mintha ő csupán egy mezei írócska lenne, nem pedig a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakja. A gondolatot emésztgetem magamban, elújságolom Anyósomnak, aki szintén irodalomkedvelő, mosolyogva elmondom a férjemnek is, aztán megy tovább a nap, ebéd a gyerekekkel, altatás, uzsonna, gyertyagyújtás, vacsora, fürdetés, ima, altatás, pár mondat a napról és pár oldal Grecsótól, aki elém teszi azt, amit ma éreztem, azzal a különbséggel, hogy én tisztában vagyok a kortárs fogalmával és azzal is, hogy a lehetőség adott a találkozásra, csak éppen ép ésszel olykor nem érthető fel: „ És különben is, ez az egész nem lehet. Én őt ismerem, olvasom, tudom kívülről a verseit, olyan nincs, hogy akit olvasok, az él, és idejön.”[1] De van és most már én is tudom…
[1] GRECSÓ Krisztián: Harminc év napsütés, Magvető Kiadó, 2017, 65.o.
Esti merengés
2020 december 7. | Szerző: Máté Orsolya
Fáj, fáj a lábam, fáj a csípőm, a semmihez sincs kedvem. Igen, kell a névelő, A semmit sincs kedvem csinálni, mert a cselekvés hiányában túl sok a fókusz és olyankor marad igazán önmagával az ember. Ülök a fotelben, érzem, a testem fáradt, a gondolatok ide-oda cikáznak, mint a mérgezett egér és lassan, de biztosan mondatokká formálódnak, amit úgy érzek, talán érdemes lenne leírni. Aztán rájövök, hogy nekem a semmihez sem volt eddig kedvem, most meg írónak képzelem magam, így gyorsan körbenézek a szobában, még mindig a fotelben ülök, belátom a nappali minden szegletét, nézem, mit lehetne csinálni, mert a semmi, ami elindult bennem, pedig még ahhoz sem volt erőm, megijeszt, hátha fél óra múlva már nem lesz, köddé válik és ha megpróbálom leírni, csupán egy halom egymás mellé illesztett hülyeség lesz, aminek se füle, se farka, csak előtte épp Grecsót olvastam és beindított bennem valamit. Szóval visszatérek inkább valami biztoshoz, felkelek és rendet rakok, pedig addig is rend volt, de egyszer azt mondták nekem, a bikák renddimenziója teljesen más, nem csupán rend van, hanem mindennek megvan a helye és olyan szigorúnak éreztem azt a mondatot, hogy ellenkezni sem mertem és azóta is töretlenül ez a rendrakási ösztön munkálkodik bennem. Közben rájövök mennyi minden vár rám holnap, elindul újra egy hét, pedig még ezt a hetet sem éltem meg teljesen, olyan gyorsan elfutott a hétvégével együtt, hogy szinte kifolyott a kezemből és nem volt időm egy kis számadást, számítást végezni, mi volt jó, mit kellene másképp csinálni, egyáltalán kell-e valamit másképp csinálni, vagy így jó ez a kis élet, amiben mozgok, mert bizony szeretem és becsülöm minden szeletét, mégis kéne az erő arra, hogy kicsit mélyebben átforgassam magamban mindazt, amit tapasztalok és ekkor rájövök, hogy épp most csinálom, leírom egy tiszta lapra, egyedül, már a konyhában ülve. A családdal minden este hálát adunk a napért, megköszönjük a jó dolgokat, kérjük Isten segítségét, ha valamiben hiányt érzünk magunkban, ami méltó lezárása a napnak, de talán bennünk felnőttekben csak megnyom egy gombot, hogy mi az, amin érdemesebb lenne átrágni magunkat, keresni egy hozzá illő verset, vagy tényleg, írni róla pár sort, hátha másnap elolvasva, valamiféle megvilágosodást adna, vagy akár tovább rugdosna az úton, hogy mifelé kéne haladni, miben is kéne elmélyedni. Szóval a semmihez sincs kedvem helyzetekben leggyakrabban efféle össze-visszaságok jutnak eszembe, amik persze első megfogalmazásban nagyon tetszenek, de leírva már van, hogy többször törlök, mint előre haladnék, mert már nem ugyanaz, mint amit előtte szépen, ösztönösen kigondoltam magamban, hanem mintha csak egy halvány, ködös mása lenne és hiába próbálkozom, csak megközelíteni tudom azokat a félbehagyott, töredezett, mégis sokkal elevenebb és tetszetősebb mondatokat. A rendrakás tehát itt is működhet, ebben a szűk fél órában, elalvás előtt, ima után, pár oldalban leírhatom azt, ami megmaradt bennem, megmaradt belőlem a hétből, a hónapból, az évekből, de ennyire ne távolodjunk el, mert a végén rám hajnalodik és a kisfiam reggel ötórai ébredése zökkent majd ki ebből a világból és ránt vissza a valóságba, ami alvás hiányában csak olyan lesz, mint amikor a fagyi olvadni kezd és ragacsossá válik tőle a gyerekek keze, mert nem tudják elég gyorsan nyalni, hát az én szemem is ragadni fog és talán pár másodpercre elbóbiskolok, amikor a kislányomnak épp fontos kérdése lenne hozzám. Rendezni kell hát a napokat, az átélteket, mi az, amit fejtegetni kell, amiről elmélkedni kéne és két dolog jut az eszembe, ami még akár nyilvános is lehet.
Az egyik „dolog”:
Kissé nevetséges, de biztosan sokakban felmerül, hogy miért nem elég dicséret a „jó”. Miért várunk hozzá, mellé még valamit, miért kellene túlragozni, kidíszíteni epiteton ornans-szal, amikor a jó a maga egyszerűségében is lehet tökéletes és elegendő. Talán túl rövid maga a szó és a kimondása után túl sok a csend, mintha váratna magára valami, vagy inkább magunkban kéne keresni a megoldást, hogy nekünk ez miért nem elég, miért gondolunk mögé hátsószándékot, amikor a jóindulat benne van és jónak lenni jó, legyetek jók, ha tudtok. „Ha tudtok”, tehát vannak helyzetek, vannak életek, amikben jónak lenni nehéz és sokszor küzdeni kell érte, küzdeni kell valami ellen, hogy végül jó legyen, tisztán és csendben, jó. Legyen tehát elég a jó, mert az maga a teljesség is lehet.
Másik „dolog”:
Ma délelőtt, Újlipótváros egyik parkjában a kedvenc íróm, költőm, Grecsó Krisztián dedikálta legújabb könyvét, ami egy gyerekeknek, gyerekekről szóló verseskötet. Vasárnap délelőtti program lévén sikerült eljutnom, férjem addig itthon a gyerekekkel, így szabadon jöhettem, mehettem. A könyvet a dedikálás előtt terveztem megvenni egy útbaeső tékában, gondoltam, támogassuk a kisebb vállalkozásokat, nem a nagy könyvesboltok polcairól veszem le a sárga borítójú könyvecskét, hanem a talán szorultabb helyzetben lévőben hagyom ott a pénzemet. Szép idő volt, örültem, mert így biztosan megtartják az eseményt, talán annyira fázni sem fogok várakozás közben, de amikor odaértem a kiszemelt bolthoz, meglátom, hogy rács van a bejáraton: „Megváltozott nyitva tartás”, olvasom és érzem, ahogy szétárad bennem a kezdeti kétségbeesés, hogy most mi lesz, ennyi volt, mehetek haza, vagy forduljak vissza és menjek mégis a plázába, de talán akkor pont lekésem a Grecsót, akinek a szövegei mindennap a kezemben vannak és a könyveitől olyan nehezen szabadulok, hogy tartok az állapottól, ha már mindet elolvastam (bár akkor újraolvasom a Verát). Nézem továbbra is az ajtót, meglátok egy nyilat, felcsillan a remény, hogy lehet a szomszédos ajtó a bejárat, aztán rájövök, hogy csak a kötelező, egymás között megtartandó távolságot jelzi a járványhelyzetre való tekintettel. Aztán eszembe jut egy másik üzlet is, ami ott van az utcában, gyorsan meg is találom, a kirakatban biztosan van egy példány. Az utolsó előttit meg is veszem és nyugtázom magamban, hogy ennek így kellett lennie, mehetek a Szent István parkba és nem úszom meg, teljes valójában találkozhatok a nagy kedvenccel. Besétálok a főkapun, sehol nem látok üldögélő alakot, aztán megpillantok egy viszonylag elegánsan hosszú sort, az elején pedig egy padnál ülő alakot, aki maszkban, serényen ír. Beállok a sorba és csak ennyit mondok magamban, „ott van”. Nem tudom felfogni a helyzetet, túlmisztifikálom, Kosztolányi meg Szabó Magda jár a fejemben, hogy mintha hozzájuk jutnék egyre közelebb, felfoghatatlan, hogy egy irodalmi alak, akinek a sorai, a szövegei, a regényei ott sorakoznak a fejedben és a polcokon, húsvér valójában egy padon ücsörögve, egyszerű tollal a kezében dedikálja a legújabb a könyvét és ugyanúgy maszkot visel, mint mindenki más. Elpróbálom, hogy mit szeretnék neki mondani, megköszönöm a munkásságát, elmondom, épp mit olvasok és hasonlók, de amikor én vagyok a következő és rám nézve azt mondja, „szia”, csak leülök, dedikáltatok és semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy „köszönöm, kitartás és áldott karácsonyt”. Előttem még szelfiznek is vele, irigylem a lélekjelenlét a hölgynek, én nem merem bevállalni, mert biztosan akkor bénázok majd a legtöbbet és benyomok valami pizzává változó fejet, aztán csak elvörösödöm és leizzadok másodpercek alatt a télikabátban. „Szia-szia”, mintha régi barátok lennénk és vágtatok haza, közben igyekszem valahogy helyretenni magamban az élményt, a tapasztalatot, hogy Grecsó Krisztián az olvasóit ugyanolyan húsvér emberként, ugyanolyan szinten kezeli, mintha ő csupán egy mezei írócska lenne, nem pedig a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakja. A gondolatot emésztgetem magamban, elújságolom Anyósomnak, aki szintén irodalomkedvelő, mosolyogva elmondom a férjemnek is, aztán megy tovább a nap, ebéd a gyerekekkel, altatás, uzsonna, gyertyagyújtás, vacsora, fürdetés, ima, altatás, pár mondat a napról és pár oldal Grecsótól, aki elém teszi azt, amit ma éreztem, azzal a különbséggel, hogy én tisztában vagyok a kortárs fogalmával és azzal is, hogy a lehetőség adott a találkozásra, csak éppen ép ésszel olykor nem érthető fel: „ És különben is, ez az egész nem lehet. Én őt ismerem, olvasom, tudom kívülről a verseit, olyan nincs, hogy akit olvasok, az él, és idejön.”[1] De van és most már én is tudom…
[1] GRECSÓ Krisztián: Harminc év napsütés, Magvető Kiadó, 2017, 65.o.
Oldal ajánlása emailben
X