Augusztus közepe, Nagyboldogasszony ünnepe van éppen, amikor arra gondol, milyen jól érzi magát kint a városban a barátaival. Ragyogóan süt a nap, a kedvenc virágmintás farmerja van rajta, amiben igazán csinosnak mondható. Vásári mulatság van, esti szórakozási lehetőségekkel megtűzdelve, melyek nagyon csábítóak egy tinédzser számára. A lány szinte haza sem akar menni, csak sodródni akar a többiekkel, belesimulni a társaságba és élvezni a nyüzsgést, a vidámságot és a cél nélküli bolyongást. A lényeg, hogy Kint legyen, bár tudta, hogy hamarosan haza kell mennie. A szülei engedélyezték a kintlétet, de kérték, hogy ez legfeljebb este tíz óráig tartson. Az idő gyorsan eltelt és a lány tudta, hogy lassan indulnia kell, hiszen ígéretet tett és eddig mindig be is tartotta azt. A többiek viszont maradtak, így annak ellenére, hogy az eszével tudta mit kell tennie, mégsem a biciklije felé, hanem a Diszkó felé vette az irányt. Befizette a belépő díjat és bement. Hangos zene, füst, izgalmas forgatag, ismerős arcok és a fiú, aki tetszett neki. Meglepően látta a bódult arcokat és leginkább testeket, melyek nagy része a zenét átélve, annak ritmusára mozgott. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyre “betévedt”, izgatott volt, mégsem tudta magáévá tenni az atmoszféra egyetlen mozaikját sem. Feszült volt, mert tudta, hogy megszegte a szavát és a kis idő elteltével a lelkiismerete a kijárat felé terelte. Felült a biciklijére és ahogyan csak bírta, minden erejét összeszedve tekerte a pedált, hogy az éjszaka sötétjében hazaérjen. Az egyik leghosszabb utca végéhez ért éppen, amikor elkezdett remegni a lába és a szégyen, amit már indulás előtt érzett, teljesen elhatalmasodott rajta. Az édesanyját pillantotta meg nem messze, aki szintén biciklivel és meggyötört arccal közeledett felé. Megálltak mindketten, amikor elérték a másikat, de a lány lehorgasztott fejjel, némán állt és percekig nem mert édesanyja szemébe nézni. Az anya ekkor remegő hangon megszólalt, megtörte a csendet, amiben még egy a távolban ücsörgő bagoly huhogása is közelinek hallatszott. “Menjünk haza”- mondta az Anya és felülve a biciklire, elindultak. Elöl ment ő, hátul pedig a lány, akinek lábain, de leginkább a szívén ólomnehezékek ültek. Egy bolthoz értek, ahol az anya megállt és szó nélkül bement. A lány kint várta és csak bámult maga elé, nem tudta mit mondhatna. Az anya kijött, kezében egy csokival. “Muszáj volt vennem egyet, hogy kicsit abba maradjon a remegés és megnyugodhassak”- válaszolt a lánya fel nem tett kérdésére. A hallgatásba és mindenekelőtt a szégyenbe burkolózott lány csak otthon mert édesanyja szemébe nézni, amikor becsukva maguk mögött az ajtót, szemben álltak egymással. “Bocsánat”- zokogta a lány. Az anya átölelte, megsimította a fejét és a feszültség, mely mindkettejüket szorította, tovasuhant a fekete, ismeretlen éjszakába.
A lány azóta egy kislány és egy kisfiú édesanyja. Azon az éjszakán, amikor is megszegte a szavát, csupán töredékét értette meg az anyában lejátszódó érzelmeknek. Gyermekei születésével és a féltéssel, melyet feléjük táplál, már teljes egészében érti és egyúttal érzi is, hogy akkor, 15 évvel ezelőtt mit okozott annak, aki a legjobban szereti a világon, akinek a mindenséget ő és az öccse jelenti…
Anyai óvás
2019 augusztus 28. | Szerző: Máté Orsolya

A lány én vagyok.
Oldal ajánlása emailben
X