A fájdalomra nem emlékszem, de a könnyed mozdulat, ahogyan apró lábamat a bicikli küllőjébe illesztem krisztálytisztán előttem van és kívülről látom is magunkat, amint a meleg napfényben, enyhén lobogó szőke hajjal, erre az elvetemült lépésre szánom magam. Az ülés biztosan kényelmetlen volt már, a magüzlet sem nyújthatott nagy felfedezéseket, mert akkor csináltam ezt a szeleburdiságot, amikor éppen elhagytuk. Legalábbis egy ilyen kép él bennem, de az is lehet, hogy az elmesélésekből raktam össze ezt az idillinek nem mondható körülményhalmazt. Mindenesetre, ha valóban így történt, Anyukámnak már nem kellett sokat tekernie, közel voltunk már a házunkhoz, bár az is lehet elestünk, erről se szó, se beszéd. A bokám eltörött, gipszbe rakták, de ennek részleteire már egyáltalán nem emlékszem. Egyetlen emlék él bennem, amikor már ez a gipsz a lábamon van, ami a legszebb emlékeim egyike gyerekkoromból.
A nap már éppen lemenőben volt, de még néhány fénysugár belopta magát a konyhába, ahol mindig a legnagyobb élet zajlott. Egy puha, barna virágos kanapé is volt itt, aminek ágyneműtartója pici korom óta kíváncsisággal töltött el, mert azt gondoltam, a legnagyobb kincsek ott rejtőzködnek. Akkor épp a radiátor előtt volt, de könnyen lehet ez is csak egy általam beillesztett elem, hiszen az emlékezés csalóka ösvényekre is elvezethet. De nem, biztosan így volt, máskülönben az ablakból ránk zuhanó sötétedés nyújtotta meghitt hangulat csak egy ábránd volna, amitől semmi áron nem válnék meg. A kanapé az ablak előtt, azon ül egy kislány, aki én vagyok. Mustrálom a lábam, ami még sajog, rajta hatalmas és otromba gipsz szörnyeteg, belőle csupán a lábujjak kandikálnak ki, azokat mozgatom. Rövidnadrágban vagyok, nyár van, milyen szerencse, könnyebb az öltözködés, de nehezebb a korlátozottság, amit a törés okoz. Fáradtan, kedveszegetten ülök a kanapén, ismerkedek az új helyzettel, amikor mellém ül Anyukám és átölel. Talán egy kicsit sírdogál is, nagyon sajnál és hibáztatja is magát, miért nem figyelt jobban, de figyelt ő, nem az ő hibája, észre sem vehette azt a furcsa mozdulatot. Odabújok hozzá, érzem a belőle áradó melegséget és egyből megnyugodok. Aztán mellém ül másik oldalról az Apukám is, ő is átölel és kettejük ölelésében már minden jó, csak lehunyom a szemem és megfogjuk egymás kezét. Ott ülünk hárman. Az arcomhoz bújnak, megpuszilnak mindketten, aztán a fejemre hajtják finoman a saját fejüket és behunyt szemmel percekig csak ülünk. A lábukat összekulcsolják, talán egymáshoz is érintik és amint magam elé képzelem ezt a képet, egy szívet látok, melynek körvonalát ők, a szüleim adják, benne pedig ott vagyok én, a gyermekük. Amikor felnőtt fejjel megjelenik előttem ez a jelenet, ámulatba ejtően megható harmónia árad szét bennem, érzem a tisztaságot, a szeretetet, ami körülvesz éppen akkor és legszívesebben visszarepülnék az időben, hogy ismét átélhessem és fogjam erősen mindkettejük kezét, erősen, ameddig csak bírom…
Lábatörötten
2021 május 11. | Szerző: Máté Orsolya
Lábatörötten
A fájdalomra nem emlékszem, de a könnyed mozdulat, ahogyan apró lábamat a bicikli küllőjébe illesztem krisztálytisztán előttem van és kívülről látom is magunkat, amint a meleg napfényben, enyhén lobogó szőke hajjal, erre az elvetemült lépésre szánom magam. Az ülés biztosan kényelmetlen volt már, a magüzlet sem nyújthatott nagy felfedezéseket, mert akkor csináltam ezt a szeleburdiságot, amikor éppen elhagytuk. Legalábbis egy ilyen kép él bennem, de az is lehet, hogy az elmesélésekből raktam össze ezt az idillinek nem mondható körülményhalmazt. Mindenesetre, ha valóban így történt, Anyukámnak már nem kellett sokat tekernie, közel voltunk már a házunkhoz, bár az is lehet elestünk, erről se szó, se beszéd. A bokám eltörött, gipszbe rakták, de ennek részleteire már egyáltalán nem emlékszem. Egyetlen emlék él bennem, amikor már ez a gipsz a lábamon van, ami a legszebb emlékeim egyike gyerekkoromból.
A nap már éppen lemenőben volt, de még néhány fénysugár belopta magát a konyhába, ahol mindig a legnagyobb élet zajlott. Egy puha, barna virágos kanapé is volt itt, aminek ágyneműtartója pici korom óta kíváncsisággal töltött el, mert azt gondoltam, a legnagyobb kincsek ott rejtőzködnek. Akkor épp a radiátor előtt volt, de könnyen lehet ez is csak egy általam beillesztett elem, hiszen az emlékezés csalóka ösvényekre is elvezethet. De nem, biztosan így volt, máskülönben az ablakból ránk zuhanó sötétedés nyújtotta meghitt hangulat csak egy ábránd volna, amitől semmi áron nem válnék meg. A kanapé az ablak előtt, azon ül egy kislány, aki én vagyok. Mustrálom a lábam, ami még sajog, rajta hatalmas és otromba gipsz szörnyeteg, belőle csupán a lábujjak kandikálnak ki, azokat mozgatom. Rövidnadrágban vagyok, nyár van, milyen szerencse, könnyebb az öltözködés, de nehezebb a korlátozottság, amit a törés okoz. Fáradtan, kedveszegetten ülök a kanapén, ismerkedek az új helyzettel, amikor mellém ül Anyukám és átölel. Talán egy kicsit sírdogál is, nagyon sajnál és hibáztatja is magát, miért nem figyelt jobban, de figyelt ő, nem az ő hibája, észre sem vehette azt a furcsa mozdulatot. Odabújok hozzá, érzem a belőle áradó melegséget és egyből megnyugodok. Aztán mellém ül másik oldalról az Apukám is, ő is átölel és kettejük ölelésében már minden jó, csak lehunyom a szemem és megfogjuk egymás kezét. Ott ülünk hárman. Az arcomhoz bújnak, megpuszilnak mindketten, aztán a fejemre hajtják finoman a saját fejüket és behunyt szemmel percekig csak ülünk. A lábukat összekulcsolják, talán egymáshoz is érintik és amint magam elé képzelem ezt a képet, egy szívet látok, melynek körvonalát ők, a szüleim adják, benne pedig ott vagyok én, a gyermekük. Amikor felnőtt fejjel megjelenik előttem ez a jelenet, ámulatba ejtően megható harmónia árad szét bennem, érzem a tisztaságot, a szeretetet, ami körülvesz éppen akkor és legszívesebben visszarepülnék az időben, hogy ismét átélhessem és fogjam erősen mindkettejük kezét, erősen, ameddig csak bírom…
Oldal ajánlása emailben
X