Esti altatás. A kislányom fölé hajolok, hogy megpusziljam puha arcát. Ő két pici kezébe fogja az én arcomat és így szól halkan: “szeretlek”. Teszi ezt oly nagy könnyedséggel, hogy sok felnőtt tanulhatna tőle, hiszen annyira irigylésre méltó ahogyan a gyerekek gátak nélkül fejezik ki az érzéseiket. “Én is szeretlek kislányom” – válaszoltam, bár lehet a “kislányom” helyett Bogyóként, Mókusként vagy éppen Gyöngyömként becéztem. Utána csak néztem, néztem zöldes-barna szemét, zsivány mosolyát és arcának vonalait mustráltam. Éreztem, hogy ez az A pillanat, amit most át kell teljesen élnem. Magamba kell szippantanom, amennyire csak bírom, ki kell zárnom minden mást, jelen kell lennem. Az arc, benne a tekintet, amivel akkor megajándékozott a gyermekem, örökre belém égett. Becsukván a szemem, magam elé idézem ezt az arcot, amiről sugárzik a megfoghatatlan tisztaság, amiből rám tekint egy csillogó szempár, és megajándékoz egy mosollyal, amitől az első percektől kezdve euforikus állapotba kerül az ember.
Az első perc, az első találkozás, ami megadatott kettőnknek, három éve, augusztus 31-én jött el. Hatalmas várakozás és vágyakozás előzte meg. Vajon milyen lesz Ő? A legelső pillantás, amit rá vethettem, rövid volt, hiszen elsuhantak Vele mellettem, majd kisvártatva visszahozták pólyában és apró, meleg arcocskáját az enyémhez tették. Az igazi közös utazásunk ekkor kezdődött. Három éve történt mindez, bár olyan, mintha csak tegnap lett volna. A mi hármunk világa létrejött és állandó alakulásban van. A napjainkat bekeretezi a kacagás, a rácsodálkozás, az egymástól való tanulás, de mindehhez sok nehézség, aggodalom és próbatétel is párosul. Eljutottunk a gügyögéstől a mondatalkotásig, melyekből olykor hiányzik az alany, vagy éppen az állítmány, mégis szinte minden nap rácsodálkozom erre az apró zsenire, aki ilyen rövid idő alatt elsajátította a világ egyik legnehezebb nyelvét. A szemem láttára válik újszülöttből ovis nagylánnyá és ejt ámulatba napjában többször az érzékenységével, a testvére iránti szeretetével, a roppant friss memóriájával és olykor hurrikánszerű akaraterejével. Nem olyan rég még teljes egészében tőlem függött, ma viszont egyedül veszi fel a kedvenc ütött-kopott tornacipőjét, majd határozottan kijelenti, melyik kabátban kéri, vagy éppen rám szól, hogy “Anya, ez butaság”. A közös étkezések alatt már nem csupán az ételtől, hanem az elmesélt élményektől is “jóllakunk” és egyre gyakrabban nézünk össze Apával, felvont szemöldökkel, meghökkent arckifejezéssel mondva egymásnak: “hiszen tegnap született…”.
Eltelt három év, mely idő alatt betelt három fényképalbum, több doboznyi kinőtt ruha – melyektől már a várakozás ideje alatt elolvadt az ember -, átalakult a lakás, de elsősorban Mi. A férfi, aki életem párja lett, Édesapává vált és valóban méltó társam lett jóban és rosszban. Én pedig Édesanya lettem és igyekszem a napi rutin és fáradalmak mellett igazán megbecsülni és a legteljesebben értékelni, ha a gyermekeim Anyának szólítanak. Szülővé válásunk érzékenyebbé tett minket olykor a világ legapróbb mozzanatai felé, hiszen az ő szemükkel újból rácsodálkozhattunk az élet legelemibb részleteire is. Egyre gyakrabban kerülök szentimentális hangulatba, melynek jól látható, ám kevésbé érthető jeleit a férjem halvány mosollyal nyugtázza. Ennek megértéséhez a minap lejátszódott kis jelenet szolgálhat segítségül: a legkisebb családtag már alszik, így hármasban vacsorázunk. Rozi két falat közt így szól hozzánk: “Ha nagyok leszünk, Mátéval majd barátok leszünk, rendben?” A férjem már lesben áll. Látja, hogy áhítattal nézem a kislányunkat és készülőben a válasz. Hirtelen több tucat kép pereg le bennem, melyből az egyik jelenetet megpróbálom szavakra, egy mondatra átültetni, de az érzést, ami szinte behorpasztotta a mellkasomat és gombócot formált a torkomban, a nyelv képtelen kifejezni. A jelenet, mely a másodperc töredéke alatt állt össze, mégis részletekbe menően gazdag és így játszódik le a képzeletemben: “A hatalmas ablakokon beszűrődik az őszi napsugár, melytől a templom oly barátságossá és meghitté válik. A padokra is ráesik a fény, melynek csillogása melegséget áraszt felénk. Az első padból kilép egy jól öltözött, mosolygós fiú, aki odalép a földkerekség legszebb menyasszonyához, akinek szépsége és tisztasága betölti a teret és ámulatba ejti az egész násznépet. Átölelik egymást. A két testvér, a két barát.” Ezt próbálom egy mondatba tömöríteni, de csupán egy szerencsétlen makogás sül ki belőle és már potyognak is a könnyeim. Minden nap elénk sodor az élet hasonló pillanatokat, melyeket érdemes észrevenni és kiemelni az állandóságból. A legnagyobb tanító erre valóban a gyermek. Rozi lett a mi kis tanítómesterünk! Isten éltesse!
Augusztus 31.
2019 november 4. | Szerző: Máté Orsolya
Esti altatás. A kislányom fölé hajolok, hogy megpusziljam puha arcát. Ő két pici kezébe fogja az én arcomat és így szól halkan: “szeretlek”. Teszi ezt oly nagy könnyedséggel, hogy sok felnőtt tanulhatna tőle, hiszen annyira irigylésre méltó ahogyan a gyerekek gátak nélkül fejezik ki az érzéseiket. “Én is szeretlek kislányom” – válaszoltam, bár lehet a “kislányom” helyett Bogyóként, Mókusként vagy éppen Gyöngyömként becéztem. Utána csak néztem, néztem zöldes-barna szemét, zsivány mosolyát és arcának vonalait mustráltam. Éreztem, hogy ez az A pillanat, amit most át kell teljesen élnem. Magamba kell szippantanom, amennyire csak bírom, ki kell zárnom minden mást, jelen kell lennem. Az arc, benne a tekintet, amivel akkor megajándékozott a gyermekem, örökre belém égett. Becsukván a szemem, magam elé idézem ezt az arcot, amiről sugárzik a megfoghatatlan tisztaság, amiből rám tekint egy csillogó szempár, és megajándékoz egy mosollyal, amitől az első percektől kezdve euforikus állapotba kerül az ember.
Az első perc, az első találkozás, ami megadatott kettőnknek, három éve, augusztus 31-én jött el. Hatalmas várakozás és vágyakozás előzte meg. Vajon milyen lesz Ő? A legelső pillantás, amit rá vethettem, rövid volt, hiszen elsuhantak Vele mellettem, majd kisvártatva visszahozták pólyában és apró, meleg arcocskáját az enyémhez tették. Az igazi közös utazásunk ekkor kezdődött. Három éve történt mindez, bár olyan, mintha csak tegnap lett volna. A mi hármunk világa létrejött és állandó alakulásban van. A napjainkat bekeretezi a kacagás, a rácsodálkozás, az egymástól való tanulás, de mindehhez sok nehézség, aggodalom és próbatétel is párosul. Eljutottunk a gügyögéstől a mondatalkotásig, melyekből olykor hiányzik az alany, vagy éppen az állítmány, mégis szinte minden nap rácsodálkozom erre az apró zsenire, aki ilyen rövid idő alatt elsajátította a világ egyik legnehezebb nyelvét. A szemem láttára válik újszülöttből ovis nagylánnyá és ejt ámulatba napjában többször az érzékenységével, a testvére iránti szeretetével, a roppant friss memóriájával és olykor hurrikánszerű akaraterejével. Nem olyan rég még teljes egészében tőlem függött, ma viszont egyedül veszi fel a kedvenc ütött-kopott tornacipőjét, majd határozottan kijelenti, melyik kabátban kéri, vagy éppen rám szól, hogy “Anya, ez butaság”. A közös étkezések alatt már nem csupán az ételtől, hanem az elmesélt élményektől is “jóllakunk” és egyre gyakrabban nézünk össze Apával, felvont szemöldökkel, meghökkent arckifejezéssel mondva egymásnak: “hiszen tegnap született…”.
Eltelt három év, mely idő alatt betelt három fényképalbum, több doboznyi kinőtt ruha – melyektől már a várakozás ideje alatt elolvadt az ember -, átalakult a lakás, de elsősorban Mi. A férfi, aki életem párja lett, Édesapává vált és valóban méltó társam lett jóban és rosszban. Én pedig Édesanya lettem és igyekszem a napi rutin és fáradalmak mellett igazán megbecsülni és a legteljesebben értékelni, ha a gyermekeim Anyának szólítanak. Szülővé válásunk érzékenyebbé tett minket olykor a világ legapróbb mozzanatai felé, hiszen az ő szemükkel újból rácsodálkozhattunk az élet legelemibb részleteire is. Egyre gyakrabban kerülök szentimentális hangulatba, melynek jól látható, ám kevésbé érthető jeleit a férjem halvány mosollyal nyugtázza. Ennek megértéséhez a minap lejátszódott kis jelenet szolgálhat segítségül: a legkisebb családtag már alszik, így hármasban vacsorázunk. Rozi két falat közt így szól hozzánk: “Ha nagyok leszünk, Mátéval majd barátok leszünk, rendben?” A férjem már lesben áll. Látja, hogy áhítattal nézem a kislányunkat és készülőben a válasz. Hirtelen több tucat kép pereg le bennem, melyből az egyik jelenetet megpróbálom szavakra, egy mondatra átültetni, de az érzést, ami szinte behorpasztotta a mellkasomat és gombócot formált a torkomban, a nyelv képtelen kifejezni. A jelenet, mely a másodperc töredéke alatt állt össze, mégis részletekbe menően gazdag és így játszódik le a képzeletemben: “A hatalmas ablakokon beszűrődik az őszi napsugár, melytől a templom oly barátságossá és meghitté válik. A padokra is ráesik a fény, melynek csillogása melegséget áraszt felénk. Az első padból kilép egy jól öltözött, mosolygós fiú, aki odalép a földkerekség legszebb menyasszonyához, akinek szépsége és tisztasága betölti a teret és ámulatba ejti az egész násznépet. Átölelik egymást. A két testvér, a két barát.” Ezt próbálom egy mondatba tömöríteni, de csupán egy szerencsétlen makogás sül ki belőle és már potyognak is a könnyeim. Minden nap elénk sodor az élet hasonló pillanatokat, melyeket érdemes észrevenni és kiemelni az állandóságból. A legnagyobb tanító erre valóban a gyermek. Rozi lett a mi kis tanítómesterünk! Isten éltesse!
Oldal ajánlása emailben
X