Már a megjelenéstől terveztem, hogy elolvasom. Kiváncsi voltam a hegymászásra, a hegymászó életére és arra, hogy miért és hogyan csinálják. De ez a kiváncsiság lappangott csupán bennem, egészen addig, amíg megérkezett a hír, eltűntek. Az eltűnés pedig örök érvényű ténnyé változott, meghaltak. Mivel ezt a tényt olyan nagy vihar kezdte körülvenni- mi történt pontosan, hogyan történhetett, ki volt a hibás, felelőtlenség és önzés vádja-, úgy döntöttem mindenképp nekivágok a könyvnek. Tisztán szerettem volna látni, mert valljuk be, otthon a számítógép, TV előtt ülve, soha hegyet nem mászva, nehéz véleményt alkotni. Természetesen előtte is teljesen másképp gondolkodtam erről, mint a körülöttem lévők 90%-a. Már az előző bejegyzéseimben is említést tettem arról, hogy milyen idegesítő a laikusok ítélkezése. Valóban le lehet egyszerűsíteni a történteket arra a tényre, hogy maradt egy özvegy, két félárva gyermek és gyászoló szülők. Viszont úgy érzem ez ennél sokkal bonyolultabb. A könyv egyértelműen bizonyosság számomra.
Életem során csupán egyszer volt részem egy nagyobb domb! megmászásában- bár inkább nevezhetném sikolytúrának, féltem-, de annak ellenére, hogy mind felfelé, mind a csúcson és mind lefelé menetben több százszor elhangzott az Istenem, segíts felkiáltás, volt élvezhető rész is. Bár a lábaim remegtek és lestem vajon mikor jön értünk a helikopter, hogy levigyen minket, körülnézve kicsit megnyugodtam (hangsúlyozandó, hogy nem lefelé nézve!). Volt bennem egy fura érzés, amit úgy fogalmaznék meg, hogy végre felértem, a látvány pedig csodálatos és egyben ijesztő volt…De megérte!
A könyv sorra veszi az összes expedíciót, az ötlet és a hegy kiválasztásától kezdve a beteljesülésen keresztül, annak utóéletéig. Mindent leír, amit tudnunk kell az alpinizmusról. Az előnyökről, hátrányokról egyaránt. Kicsit közelebb kerülhetünk, ahhoz az életérzéshez, amit képviselnek, ámbár ehhez kellő nyitottság és befogadás szükséges részünkről. Az olvasás során sokszor felmerült bennem is a kérdés, hogy ennyi veszély mellett biztos megéri? Igen. Megéri. Nekem vagy Neked úgy tűnhet, hogy nem, de Mi nem erre születtünk (vagy nem tudunk róla). Ők viszont megtalálták önmagukat a hegymászásban. Értelmetlennek vélhetjük, de melyik sportág nem az? Erőss Zsolt erre a foci példáját hozza: mi értelme van 90 percen keresztül egy labdát kergetni? A rajongók és szakemberek válasza bizonyára az lenne, hogy ez nem csupán a labda kergetéséről szól, hanem a technikáról, szabályokról, gól szerzéséről stb. Igaz, de ugyanez érvényes a mászásra is, csak sokkal veszélyesebb körülmények között. Ám e körülmények sem riasztó tényezők, sőt! A könyv erre is utal: A komor élmények nem ingatták meg Zsoltot. Aki évek óta mászik nyolcezreseket, rég tudatosította, hogy milyen közel van a halál az élethez. Ez a fajta végletesség nem csak velejárója a magashegyi alpinizmusnak, de talán az egyik vonzereje is.
Mindenkinek az életében- remélhetőleg- vannak olyan dolgok, amikért rajong és amit szeret csinálni. Amiben úgy érzi, hogy jó és elégedettséggel tölti el. Ezek a dolgok nagyon széles spektrumon mozoghatnak, hiszen rajonghatunk az alkoholért, a drogokért is, amit már függőségnek nevezünk és romboló hatásúak mind önmagunkra, mind a környezetünkre nézve. Amikor a két hegymászó eltűnt, többek az önző jelzőt akasztották rájuk. Főleg Erőss Zsoltra, a családja miatt. Emberek, mérlegeljünk! Önző azért, mert nem hagyott fel azzal, ami egészen addig kitöltötte az életét és jónak érezte magát benne? Önző azért, mert nem mondott le arról, amivel önmagát azonosíthatta? A hegymászás veszélyekkel és sérülésekkel járhat, halálos kimenetelű lehet. De nincsenek olyan mellékhatásai, mint például az alkoholizmusnak, vagy a drogoknak. Fura lehet, hogy ezeket a dolgokat említem, de függőségnek tartom a hegymászást is, viszont más aspektusból. Míg az alkohol, ill. drogok az élet minden szegmensében szörnyű, épp ésszel fel nem fogható következményeket von maga után, addig a hegymászásnál erről szó sincs. Számukra maga a mászás mozzanata és a csúcsra érés vált ki egy olyan transzcendens érzést, amit mások egy fehér csík felszippantásával, fotelben ülve, bódultan érnek el. Konklúzió: az élet minősége számít.
Önzőség? Nem hinném. Feldmár András is így fogalmaz a témában: A valódi önzőség az, ha nem akarom vállalni a felelősséget a saját vágyaimért. Titokban tartom őket, és elbújok a mögött, hogy csak egy vágyam van: az, hogy a te vágyadat teljesítsem. Gondolkodjuk el ezen egy kicsit…(vagy nagyon!)
Visszatérve a könyvre. Az egyik legfontosabb mondanivalója számomra az volt, hogy halandók vagyunk. A hegymászók ezzel teljes mértékben tisztában vannak és ezért irigylésre méltók. Miért? Mert úgy érzem a ma embere úgy él, mintha halhatatlan lenne. Nem vagyunk azok. Egyszer meghalunk, meghalnak a szüleink is. Hozzátartozik az élethez. Félünk tőle, mert nem tudunk róla semmit, ismeretlen. A hegymászók viszont véleményem szerint- és most lehet velem vitatkozni- nem félnek. Ha félnének, akkor el sem indulnának. Aki viszont elindul, annak ellenére, hogy tanulmányozzák a mászás előtt a hegyet, mégis az ismeretlenbe mennek. A legtöbb ember viszont fél az ismeretlentől, mert kényelmes. De vajon erről szól az életünk? Kényelmesen, izgalom, kihívások nélkül leélni az éveinket? Erőss Zsolt élete nem erről szólt és ezért példaértékű számunkra. Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné. Szabadok vagyunk (a mi kultúránkra gondolok). Tartsuk tiszteletben a másik ember szuverenitását. Nézzünk fel ilyen emberekre, ahogy Erőss Zsolt is felnézett a lábánál magasodó hegyóriásokra.
Erős(s) lesz!
2013 július 6. | Szerző: Máté Orsolya
Már a megjelenéstől terveztem, hogy elolvasom. Kiváncsi voltam a hegymászásra, a hegymászó életére és arra, hogy miért és hogyan csinálják. De ez a kiváncsiság lappangott csupán bennem, egészen addig, amíg megérkezett a hír, eltűntek. Az eltűnés pedig örök érvényű ténnyé változott, meghaltak. Mivel ezt a tényt olyan nagy vihar kezdte körülvenni- mi történt pontosan, hogyan történhetett, ki volt a hibás, felelőtlenség és önzés vádja-, úgy döntöttem mindenképp nekivágok a könyvnek. Tisztán szerettem volna látni, mert valljuk be, otthon a számítógép, TV előtt ülve, soha hegyet nem mászva, nehéz véleményt alkotni. Természetesen előtte is teljesen másképp gondolkodtam erről, mint a körülöttem lévők 90%-a. Már az előző bejegyzéseimben is említést tettem arról, hogy milyen idegesítő a laikusok ítélkezése. Valóban le lehet egyszerűsíteni a történteket arra a tényre, hogy maradt egy özvegy, két félárva gyermek és gyászoló szülők. Viszont úgy érzem ez ennél sokkal bonyolultabb. A könyv egyértelműen bizonyosság számomra.
Életem során csupán egyszer volt részem egy nagyobb domb! megmászásában- bár inkább nevezhetném sikolytúrának, féltem-, de annak ellenére, hogy mind felfelé, mind a csúcson és mind lefelé menetben több százszor elhangzott az Istenem, segíts felkiáltás, volt élvezhető rész is. Bár a lábaim remegtek és lestem vajon mikor jön értünk a helikopter, hogy levigyen minket, körülnézve kicsit megnyugodtam (hangsúlyozandó, hogy nem lefelé nézve!). Volt bennem egy fura érzés, amit úgy fogalmaznék meg, hogy végre felértem, a látvány pedig csodálatos és egyben ijesztő volt…De megérte!
A könyv sorra veszi az összes expedíciót, az ötlet és a hegy kiválasztásától kezdve a beteljesülésen keresztül, annak utóéletéig. Mindent leír, amit tudnunk kell az alpinizmusról. Az előnyökről, hátrányokról egyaránt. Kicsit közelebb kerülhetünk, ahhoz az életérzéshez, amit képviselnek, ámbár ehhez kellő nyitottság és befogadás szükséges részünkről. Az olvasás során sokszor felmerült bennem is a kérdés, hogy ennyi veszély mellett biztos megéri? Igen. Megéri. Nekem vagy Neked úgy tűnhet, hogy nem, de Mi nem erre születtünk (vagy nem tudunk róla). Ők viszont megtalálták önmagukat a hegymászásban. Értelmetlennek vélhetjük, de melyik sportág nem az? Erőss Zsolt erre a foci példáját hozza: mi értelme van 90 percen keresztül egy labdát kergetni? A rajongók és szakemberek válasza bizonyára az lenne, hogy ez nem csupán a labda kergetéséről szól, hanem a technikáról, szabályokról, gól szerzéséről stb. Igaz, de ugyanez érvényes a mászásra is, csak sokkal veszélyesebb körülmények között. Ám e körülmények sem riasztó tényezők, sőt! A könyv erre is utal: A komor élmények nem ingatták meg Zsoltot. Aki évek óta mászik nyolcezreseket, rég tudatosította, hogy milyen közel van a halál az élethez. Ez a fajta végletesség nem csak velejárója a magashegyi alpinizmusnak, de talán az egyik vonzereje is.
Mindenkinek az életében- remélhetőleg- vannak olyan dolgok, amikért rajong és amit szeret csinálni. Amiben úgy érzi, hogy jó és elégedettséggel tölti el. Ezek a dolgok nagyon széles spektrumon mozoghatnak, hiszen rajonghatunk az alkoholért, a drogokért is, amit már függőségnek nevezünk és romboló hatásúak mind önmagunkra, mind a környezetünkre nézve. Amikor a két hegymászó eltűnt, többek az önző jelzőt akasztották rájuk. Főleg Erőss Zsoltra, a családja miatt. Emberek, mérlegeljünk! Önző azért, mert nem hagyott fel azzal, ami egészen addig kitöltötte az életét és jónak érezte magát benne? Önző azért, mert nem mondott le arról, amivel önmagát azonosíthatta? A hegymászás veszélyekkel és sérülésekkel járhat, halálos kimenetelű lehet. De nincsenek olyan mellékhatásai, mint például az alkoholizmusnak, vagy a drogoknak. Fura lehet, hogy ezeket a dolgokat említem, de függőségnek tartom a hegymászást is, viszont más aspektusból. Míg az alkohol, ill. drogok az élet minden szegmensében szörnyű, épp ésszel fel nem fogható következményeket von maga után, addig a hegymászásnál erről szó sincs. Számukra maga a mászás mozzanata és a csúcsra érés vált ki egy olyan transzcendens érzést, amit mások egy fehér csík felszippantásával, fotelben ülve, bódultan érnek el. Konklúzió: az élet minősége számít.
Önzőség? Nem hinném. Feldmár András is így fogalmaz a témában: A valódi önzőség az, ha nem akarom vállalni a felelősséget a saját vágyaimért. Titokban tartom őket, és elbújok a mögött, hogy csak egy vágyam van: az, hogy a te vágyadat teljesítsem. Gondolkodjuk el ezen egy kicsit…(vagy nagyon!)
Visszatérve a könyvre. Az egyik legfontosabb mondanivalója számomra az volt, hogy halandók vagyunk. A hegymászók ezzel teljes mértékben tisztában vannak és ezért irigylésre méltók. Miért? Mert úgy érzem a ma embere úgy él, mintha halhatatlan lenne. Nem vagyunk azok. Egyszer meghalunk, meghalnak a szüleink is. Hozzátartozik az élethez. Félünk tőle, mert nem tudunk róla semmit, ismeretlen. A hegymászók viszont véleményem szerint- és most lehet velem vitatkozni- nem félnek. Ha félnének, akkor el sem indulnának. Aki viszont elindul, annak ellenére, hogy tanulmányozzák a mászás előtt a hegyet, mégis az ismeretlenbe mennek. A legtöbb ember viszont fél az ismeretlentől, mert kényelmes. De vajon erről szól az életünk? Kényelmesen, izgalom, kihívások nélkül leélni az éveinket? Erőss Zsolt élete nem erről szólt és ezért példaértékű számunkra. Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné. Szabadok vagyunk (a mi kultúránkra gondolok). Tartsuk tiszteletben a másik ember szuverenitását. Nézzünk fel ilyen emberekre, ahogy Erőss Zsolt is felnézett a lábánál magasodó hegyóriásokra.
Oldal ajánlása emailben
X